néha beleremeg a mellkasom mikor
elindul egy szám és te jutsz eszembe,
de már nem úgy, nem annyira, nem azért,
az agyam már nagyon elengedne
de a szívem folyton az emléked után rohan
és magához szorítja
(úgy ahogy én nem tudtalak téged soha).
sokszor nem jutsz már eszembe de
amikor igen akkor nagyon
és minden kepzelgésemben a jövőről
benne vagy valahol.
nem a középpontban csak egy
félreeső kis sarokban de ott vagy.
mert nem tudom elképzelni hogy nem.
pedig el kell képzelem.
és elképzelem.
és tudom,
hogy nem.
azt mondják, hogy még mindig
sokszor emlegetlek, hogy minden beszélgetésben legalább egyszer
előkerülsz,
de nem tehetek róla.
lehet túlzottan hozzászokott
a szám a nevedhez.
lehet hogy nem tud kikopni
ez a szokás belőlem soha sem.
de hogy is kophatna ki mikor
nem tudom nem megemlíteni,
hogy 3 hete szombaton mikor vártam
a 17-es villamost a délinél
az első ember akit észrevettem
az elsuhanó ablak mögött az te voltál.
ott ültél azon a villamoson amire
muszáj volt felszállnom. nem köszöntem.
hátat fordítva vártam hogy leszállhassak.
megspóroltam mindkettőnknek 1 megállónyi kellemetlen hogy vagyot
és az azt követő csendeket,
így csak visszatartva a levegőt
számoltam a perceket aztán elsétáltam
és az élet ment tovább pontosan úgy
mint a villamos amin egy visszatartott
levegőnyi időt együtt töltöttünk.
aztán most elindult egy szám és
valamiért te jutottál eszembe róla .
beleremegett a mellkasom
csak már nem úgy,
nem annyira és nem azért.
de mégis bent tartom a
levegőt és számolok.
Bojtor Zsuzsanna
